Hétfő és Újbuda…

avagy mi legyen?

Szombat este van, férjem éppen a barátaival sörözik, „gyerekek” (19, 17, 12) alsznak, kutyák (Béla és Dió) pedig mellettem a kanapén horkolnak. Éppen itt az ideje hogy megírjam ezt a kis bejegyzést amit már régóta dédelgetek a méltatlanul elfeledett hétfőkről és MAGUNKRÓL…

Az Újbudai „kihelyezett rajziskolai egységünk” lassan egy éve működik. Nagyon hálás vagyok a művésztanároknak, hogy ilyen sok gonddal, szeretettel, tele ötletekkel vezetgetik a gyerekeket.

Most a hétfői csoportról írnék bővebben, mert a szívügyem s méltatlanul keveset hallani róla.

A hétfőn a KLASSZIKUS KÉPZŐMŰVÉSZ CSOPORTÉ (6-9 évesek) a terep. Az egyik barátnőm, Perger Emi, aki szintén 3 gyermekes anyuka és képzőművész, a csoport vezetője. (Ha türelmet és alázatot kéne tanulni, (márpedig azt sokunknak kéne) Ő lenne a tanár. Csendes, mindig kedves és jókedvű, soha nem láttam dühösnek. Egy angyal.)

De vissza a csoporthoz. A gyerekek főleg művészeti anyagokkal, technkákkal ismerkednek, hol klasszikus „beállítás van” hol pedig kreatív feladat. Dolgoznak porpasztellel, olajpasztellel, szénnel, tussal, grafittal, akvarellel stb… s persze a lélekkel is. Nemcsak a gyerekekével, hanem a szülőével is foglalkozik Emi. Emlékezzünk rá, hogy mennyi kérdésünk van, volt, a gyermekünkkel kapcsolatban. Milyen jó ekkor egy pozitív megerősítés egy mosoly, egy 5 perces beszélgetés. Ilyenek a hétfői órák…

VISZONT… minden igyekezetünk ellenére nagyon kevesen vagyunk.

Nem vagyok híve a toborzásnak és a rengeteg szórólapnak és reklámnak, inkább azt gondolom, hogy menni kell arra amerre a „víz” visz. Így most abban maradunk Emivel, hogy ezt a tanévet még végivisszük a kis csoporttal, s aztán ha nem megy és nem lesz több gyerek, akkor talán FELNŐTT CSOPORTOT indítunk.

DE… csináltunk már felnőtt csoportot Emivel, de a létszám mindig nagyon változó volt.

Nyilván nem akarom elvenni valamelyik „Légy Önmagad!” pszicho rovatot író munkáját, de…Tényleg képesek vagyunk magunkra szánni egy héten (7 nap!!!) 2-3 órát? Tudom, hogy a „rajzolás, festés” nem látszik meg az alakon mint az edzés és nem is tesz csinosabbá, de boldogabbá IGEN! Sőt a lelkeden is meg fog látszani! Kevesebbet leszel beteg, többet mosolyogsz és kipihentebb leszel.

Most már csak az a kérdés, hogy merünk-e olyan bátrak lenni, és szeretni magunkat annyira, hogy foglakozzunk a rajzolással. Tapasztalataim szerint, sokszor nem is az a baj hogy nem akarjuk, hanem talán fel sem merül bennünk, hogy nekünk ez jó! Sőt nemcsak nekünk jó, hanem az egész családnak. Nem kell minden munkát nekünk elvégeznünk, és nem kell minden nap nekünk csinálni a vacsorát és fektetni a gyereket!

Vagy ahogy a terapeuta mondja: „Cédrusfával nem fűtünk!”

Ez csak egy gondolatébresztő poszt. Ha van benned felmerülő válasz nyugodtan írd meg nekünk!

Andrea

Oszd meg!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük